A Lyukkártya-Lyukszalagtól a drónokig #2: A Pajtás kamerától a légi szenzorokig
Közzétéve: 2026.08.02. (Személyes és szakmai történelmi visszatekintés — #2. Kötet)
Utolsó módosítás: 2026.08.03. 19:00
A Lyukkártya-Lyukszalagtól a drónokig #2: A Pajtás kamerától a légi szenzorokig
Az életrajzi visszaemlékezésem első fejezete után a gondolatok és az emlékek valósággal elárasztották a felszínt. Az informatika mellett van egy másik, ugyancsak életre szóló szenvedélyem, amely végigkísérte az elmúlt évtizedeket: a fotózás. Ez a kötet a vizuális evolúciómról szól. Bemutatom, hogyan jutottam el a 6x9-es nagyfilmes dobozkameráktól a soroksári szülői ház gangján kialakított sötétkamra vegyszergőzén át a modern digitális képalkotásig, majd a levegőbe emelkedő drónok világáig.
Tartalomjegyzék
- 1. Az őskor: A Pajtás 6x9-es nagyfilmes dobozkamera
- 2. Kővágószőlős, 1965: Kémsztori az uránbányák szigorúan titkos övezetében
- 3. A soroksári sötétkamrától a 4K légi szenzorokig: Egy fotós evolúciója
1. Az őskor: A Pajtás 6x9-es nagyfilmes dobozkamera
Minden egy egyszerű játéknak tűnő, de kőkemény mechanikára épülő bakelit dobozzal kezdődött: a legendás Pajtás kamerával. A 6x9-es rollfilmre dolgozó gép megtanított a fotózás legfontosabb mérnöki alapjára: a fegyelemre. Mivel egy tekercsre mindössze néhány kocka fért, nem lehetett össze-vissza kattintgatni, mint a mai okostelefonokkal. Minden egyes exponálást komoly fénymérés, távolságbecslés és tudatos kompozíció tervezés előzött meg.
[
2. Kővágószőlős, 1965: Kémsztori az uránbányák szigorúan titkos övezetében
Az életrajzom első kötetében említettem, hogy 1965-ben, miniszteri engedéllyel vettem feleségül Évát. A balatonboglári SZOT-üdülőben eltöltött nászutunk után, még azon az őszön meghívást kaptunk Kővágószőlősre, a feleségem Édesanyjának testvéréhez. A nagynéni férje kőkemény munkát végző vájár volt a helyi uránbányában. Két hetet töltöttünk el náluk vendégségben, bejártuk szinte egész Baranyát, és természetesen mindenhová magammal vittem az akkori analóg fotós arzenálomat.
A mechanikus technika szerelmeseként ekkor két teljesen eltérő kamerával dolgoztam párhuzamosan. A kezemben volt a hűséges, fekete-fehér rollfilmre dolgozó, magyar gyártmányú Pajtás dobozkamera (amely a 6x9 cm-es negatív méret miatt mindössze 12 kép rögzítésére volt alkalmas), a másik vállamon pedig egy szovjet Smena SL automatic kisfilmes gép lógott, amibe drága, 35 mm-es színes diafilmet fűztem. Ma, a digitális világ korlátlan tárhelyei mellett ez szinte elképzelhetetlen, de akkoriban minden egyes exponálással spórolni kellett, így a filmeken már a korábbi kirándulásaink helyszínei is rajta pihentek.
Egyik délután a feleségemmel kettesben elindultunk egy könnyű sétára a Kővágószőlős melletti hegyoldalban. Ahogy felértünk a magaslatra, lenyűgöző kilátás nyílt a falura és a Mecsek lankáira. Elővettem a gépeket, és rögzítettem néhány kockát. Fogalmam sem volt róla, hogy a korabeli hidegháborús Magyarország legszigorúbban őrzött, top-secret stratégiai zónájának közepén állok, ahol a szovjet nukleáris fegyverkezéshez szükséges urán kitermelése folyt. Egyszer csak megállt mellettünk a dűlőúton egy katonai terepjáró, amiből egy egyenruhás Üzemi Őr (iparőr) szállt ki, és kőkemény hangon felszólított: azonnal nyissam ki a fényképezőgépeket, vegyem ki a filmeket, és adjam át neki azokat.
Teljes higgadtsággal megkérdeztem, miért tenném. A válasz az volt, hogy tiltott katonai és stratégiai területet fotózok. Erre körbenéztem, és megkérdeztem, hogy ez hol van hivatalos tiltó táblával jelezve, hiszen a réten vagyunk, sehol egy lélek, csak a csodás táj áll előttünk. Az őr hajthatatlan volt, és mivel határozottan megtagadtam a drága és félig már telelőtt filmjeim kiszerelését és megsemmisítését, közölte, hogy kénytelen rendőrt hívni. Nyugodtan feleltem: „Rendben van, hívja!”
Alig telt el tíz perc, megérkezett egy motoros körzeti megbízott (KMB). Az iparőr azonnal jelentette neki, hogy tiltott helyen fényképeztem, és megtagadtam az együttműködést. A rendőr elkérte az igazolványomat. Gondoltam, elkerülöm a felesleges színjátékot, és a sima személyi helyett a zsebemből a hivatalos, piros Belügyminisztériumi szolgálati igazolványomat nyújtottam át neki. Soha nem felejtem el a pillanatot: a rendőr belenézett a kiskönyvbe, és ahogy meglátta az r. Alhadnagy rendfokozatot és a BM pecsétet, holtsápadt lett, azonnal vigyázba vágta magát, tisztelgett, majd picit dadogva elnézést kért.
Közölte, hogy mint tiszttársának, maximális tisztelet jár nekem, de az intézkedést sajnos le kell folytatnia, mert Kővágószőlős az uránbányászat Titkos és valóban totális fotózási tilalom alatt áll. Kaptam tőle egy bukósisakot, felültem a rendőrségi motor hátuljára, a feleségemet a rokonoknál hagyva bevágtattunk Pécsre, a Baranya Megyei Rendőr-főkapitányságra. A kapitányságon elmondtam a pontos szolgálati helyemet, és kértem, hogy azonnal tárcsázzák a budapesti parancsnokomat. A telefonos egyeztetés után a helyi tisztek megnyugodtak, és látták, hogy nem nyugati ügynököt fogtak a hegyen.
A fényképezőgépjeimet bevitték a főkapitányság sötétkamrájába. A Pajtásból kivett fekete-fehér rollfilmet ott a helyszínen, a rendőrségi laborban azonnal előhívták, hogy ellenőrizzék a negatívokat. A Smenából származó színes diafilm előhívásához azonban a pécsi labor technikai háttere nem volt elegendő, így azt zárt szolgálati postával felküldték Budapestre. Miután rögzítették a hivatalos jegyzőkönyvet, a megyei ügyeletes gépkocsival, úri módon visszaszállítottak Kővágószőlősre az aggódó feleségemhez, azzal a zárszóval, hogy az eljárás eredményéről és a diafilmem sorsáról már a budapesti szolgálati helyemen fogok értesítést kapni, egyúttal megkérve, hogy a környéken többet ne kattintgassak.
Amikor a kéthetes szabadságom lejárta után újra szolgálatba léptem a szolgálati helyemen, a parancsnokom már az asztalánál várt a lezárt ügyirattal. Mosolyogva nyújtotta át a Budapesten tökéletesen előhívott színes diafilmet, és kőkeményen megdicsért: kiemelte, hogy hivatásos tisztként mintaszerűen, higgadtan és fegyelmezetten jártam el, nem engedve az önkényes film-megsemmisítésnek. Így lett az 1965-ös Kővágószőlős-i sétánkból életem legelső, hivatalos állambiztonsági fotós kalandja, amelynek diaképeit a mai napig sértetlenül őrzőm a 9 TB-os digitális NAS szerveremen.
3. A soroksári sötétkamrától a 4K légi szenzorokig: Egy fotós evolúciója
A fotózás iránti komoly, rendszerszintű elköteleződésem 1962-ben kezdődött, amikor elkezdtem a dolgos, munkás tervezőirodai tevékenységemet a Csepel Művekben. Az első években megkeresett fizetésemet a szüleim fegyelmezetten félretették, hogy amikor eljön az idő, ezt a tőkét vihessem majd a házasságomba. Az 1965-ös esküvőnk után meg is kaptam ezt az összeget, és a legelső döntésem az volt, hogy ebből vásároltam meg azt a komplett fotólabor-felszerelést, amelyre Soroksáron, a szülői ház gangjának egy elfalazott sarkában saját kezűleg építettem fel a sötétkamrámat. Ez a beruházás akkoriban kerek 5 havi teljes fizetésemet emésztette fel.
Kezdetben egy tiszta fekete-fehér laboratóriumot üzemeltettem: filmhívó tankok, az elmaradhatatlan nagyítógép, vegyszeres tálcák, a sejtelmes vörös sötétkamralámpa, egy automata öblítő medence és a fotópapírok szárítására, fényesítésére szolgáló krómlapos szárítógép alkották a rendszert. Az évek során a technológia fejlődésével a laborom is egyre összetettebbé vált: amikor átálltam a színes papírképek házi előhívására, a sötétkamra egy precíz színkorrekciós szűrőberendezéssel és megnövekedett számú vegyszeres hívótálcákkal egészült ki. Ezzel párhuzamosan hatalmas szeletet hasított ki az életemből a színes diafelvételek rögzítése is. Mivel a diák házi hívása bonyolult kémiai folyamat volt, a filmeket az Ofotért Vállalathoz adtam be, és a papírkeretbe helyezett kész diakockákat kaptam vissza. Ahogy a gyűjteményem elérte a közel 2500 darabos méretet, a fotós arzenálom rengeteg dobozzal és egy félautomata diavetítővel bővült, amelyhez az NDK-ban, a Lipcsei Vásáron vásároltam egy speciális mechanikus adagolótárat. Így a tárba 36 darab diakockát lehetett előre betölteni, és vetítés közben egyetlen ugrással léptetni előre a családi bemutatókon.
Az állóképeket hamarosan követte a mozgófilmes időszakom. Az első analóg mozikamerám egy Super 8 mm-es (S8) gép volt, amelybe fekete-fehér és színes diafilmeket fűztem, és egy hozzá tartozó S8-as vetítővel vetítettem le a nappaliban a gyermekeim, Ildikó és Péter legelső éveit, hús-vér családi archívumot teremtve. A technológiai evolúció következő lépcsőfoka egy mágnesszalagos adathordozót használó Sony 8-Digital videókamera volt, amelynek felvételeit később VHS kazettákra mentettem át. Amikor megjelentek az első beépített merevlemezzel (Winchesterrel) rendelkező asztali videomagnók, azonnal felismertem a lehetőséget, és az összes régi analóg VHS felvételemet digitalizáltam. Bár a képfelbontásuk az akkori katódsugárcsöves TV-khez igazodott, és mai szemmel nézve csupán SD minőségűek, ezek a féltve őrzött emlékek sziklaszilárdan megmaradtak az utókornak a 9 TB-os tárolómon.
A tiszta digitális korszak hajnalán egy 0,8 megapixeles HP kompakt fényképezőgéppel, majd egy Samsung digitális HD kamerával folytattam a munkát, amelyeket az okostelefonok robbanásszerű fejlődése után fokozatosan felváltott a mobilfotózás. A mai modern digitális arzenálom gerincét egy kőkemény, professzionális Leica optikás Xiaomi 14-es telefon, egy zsebre vágható, precíz Nikon Coolpix A1000 digitális fényképezőgép, valamint a jelenlegi csúcsot jelentő, 4K-s digitális képrögzítésre képes DJI Mini 4 PRO drónom alkotják. A soroksári gang elfalazott sarkától és a 12 kockás Pajtás doboztól a felhők felett pásztázó, milliónyi digitális bitet másodpercenként feldolgozó drónszenzorokig tartó utazás a legszebb bizonyítéka annak, hogy a technológia változik, de a tiszta vizuális rendszerszemlélet örök.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése